kiazöldbe

Hazánk egyik legpatinásabb, méltán híres teljesítménytúrája és terepversenye a Mátrabérc. Idén 27. alkalommal indult útnak több, mint 2000 túrázó és 100-nál is több futó, az 55 kilométeren, 2800 méter szintet leküzdve. Tavaly, első alkalommal még túráztam és kicsit futottam, idén futva teljesítettem a versenyt, ami egyértelműen a kedvencek közé került. Ha még nem voltál, ha még nem láttad a lélegzetelállító panorámát, ha még nem győzted le az ország legnagyobb csúcsait, akkor jöjjön itt 10 érv, hogy jövőre te is ott légy. 

Sosem sportoltam versenyszerűen. Sosem volt naponta része az életemnek a sport. Sosem követtem szigorú edzésterveket. Sosem voltam fegyelmezett, tervszerű és következetes ha sportról volt szó. Mozogtam kisgyermek korom óta, iskolában, helyi egyesületben, serdülőként, majd a saját örömömre hol ezt, ahol azt. Futok jó néhány éve, mikor többet, mikor kevesebbet. Úgy egy, másfél évvel ezelőttig a rendszeres futás, a mozgás, a sport öröme csak sokadik volt, ezernyi más dolog után. Aztán valami megváltozott. Nem volt gyors, váratlan, vagy hirtelen. Azt sem mondanám, hogy földrengésszerű örömöt, vagy boldogságot okozott. Egészen 2014. március 30., vasárnap 2 óráig. A VTM maraton befutójáig.

Sok hónap elmúlt már az utolsó bejegyzés óta. A túráktól távolodva egyre inkább a futás vált a középponttá, egyénileg, társas módon, versenyen, de csakis terepen. Amíg a túrákon több idő jut a szemlélődésre, fotózásra, kitekintésre, a futásokon sokkal célorientáltabb vagyok. Legyen szó egy saját útvonalról, vagy szervezett eseményről, a táv és az idő kerete mindig a maximum teljesítmény leadására késztet, így kissé háttérbe szorul az élmények összegzése és megosztása szóban és írásban egyaránt. Másrészt meg az írás, a sporttal, szabadidővel kapcsolatos élmények, gondolatok megosztása egy lehetőség és nem munka számomra, így hát írok, ha úgy érzem van miről. 

Az ősz egyik legnépszerűbb túráján, terepfutó eseményén vettem részt szombaton, a P85-ön. A Budai-hegység, Pilis és Visegrádi-hegység vidékét bejáró piros sáv turistajelzésen haladó útvonalon, különböző távokon, túrázva, vagy futóként sok száz terepező, természetjáró nevezett és vágott neki a novemberi erdőnek. Tavaly már megvolt a tűzkeresztség, talán az első hosszabb túrámnak szántam, de csak 65 kilométer lett a kitűzött 85-ös teljes távból, fáradtan, elgyötörve, szétesve zárva a kimerítő napot akkor. Egyértelmű volt, hogy egy újabb erőfelmérő pont az idei alkalom, megmérhetem hol tartok, mennyit fejlődtem, mit bírok most. Persze a kis saját, futós Forsyte Saga-m igazi folytatásos regényhez méltóan újabb fordulatokkal lepett meg, nagy felismeréseket, dilemmákat keltve, a végén pont annyi pozitív perspektívával, ami elég a történet tovább bonyolításához.

Szeptember elején volt egy éve, hogy bele kezdtem a teljesítménytúrázásba és a tervszerű terepfutásba. Előtte is a futás volt a sport, rendszeres kamaraerdei, Normafa környéki körökkel, de kétség kívül más elköteleződést jelent számomra a túrákon való indulás, a többnyire olcsó laminálással készült kitűzők megszerzése, a silány minőségű pékárura kent ipari zsíros kenyerek majszolása és a többi. Egyszerűen motivál, boldoggá tesz és nagyon büszke vagyok minden egyes teljesített túrára. Köszönet a sok lelkes önkéntesnek, szervezőnek, akik kivétel nélkül ingyen dolgoznak ezért, pusztán a résztvevő túrázók, futók öröméért. Az egy év mérlegét egy későbbi bejegyzésben vonom majd meg, de most itt az idő, hogy végre beszámoljak az eddigi kedvencről, melyen most indultam másodszor és persze nem okozott csalódást. Október 5-én volt a Pálos 70.

Hogy mitől más kéktúrázni, mint csak úgy kirándulni egy hétvégét? 

Egyrészt azért, mert van az egésznek egy szabályozott kerete, útvonala, hozzá kapcsolódó itiner, szertartás szerű pecsételés. Nem csak úgy találomra megyünk, ütemezve van a gyaloglás mennyisége, tervezve vannak a pontok. Külön hangsúlyossá teszi e zempléni alkalmat, hogy ez volt az első, a nyitó szakasz, ez volt a beavatás. Másrészt meg a hátamon a zsákom, sátor, derékalj, hálózsák, alap konyhai cuccok, olyan igazi régimódi túrázós. Mindezt helyezzétek el egy igazi, vadregényes, gyéren lakott hegyvidéki környezetbe a nyár derekán és máris itt a Kéktúra esszenciája.

A következőkben rengeteg képpel, némi magyarázó szöveggel és egy-két élménymorzsával próbállak meggyőzni titeket, hogy miért érdemes az értékes szabadságot egy hátizsák alatt görnyedve az ország elfeledett részén tölteni.

Sokszor emlegettem már a Másfélmillió lépés Magyarországon sorozatot. Nem tudom miért, biztos a főcímzenének is köze volt hozzá, de már gyerekként is tetszett. Később, felnőtt fejjel pedig felfedeztem az újabb és újabb értékeit is. Persze, elsősorban a természeti képek, tájak nyűgöztek le, figyeltem, hogy hol mit érdemes felkeresni, majd később a felismerés öröme, amikor olyan helyeket mutattak be, amiket már én is megjártam.

A gondolat, hogy milyen lehet kiszakadni a pesti rohanásból és heteket, hónapokat gyaloglással, természetjárással töltsek újra és újra álmodozásba vitt, de ezen túl sosem jutottam. "De jó lenne.." Persze tudjuk, hogy teli a padlás mindenkinél az ilyen kezdetű mondatokkal, vágyakkal. 

34 éves vagyok. Egy keveset már éltem és láttam, épp erőm teljében, jó kondiban, némi túrázós rutinnal a hátam mögött. Otthon nem vár 2 csillogó szemű kisgyermek, akik nagyon hiányolnának, ha eltűnök pár napra, nem érzem a nyomást, hogy a nyaralás csak Hurgada lehet egy hét all inclusive hetvenért és nem mozgat a fesztiválmocsok sem. Szóval nem kell semmi több, csak elég a tényeket egymás mellé rendezni és máris megvan az egyenlőségjel túloldala. Következzék a sorsbeteljesítés, kezdődjék a Kéktúra!

A bükki élménykirándulás után a sportember lelkiismeretem egyenesen kiabált, hogy most már valami emberesebb túra után kell nézni, hogy a bennem szunnyadó mazochista vadállat ideig-óráig csendben maradjon. Az előjelek biztatóak voltak, egyrészt a nyár és a kánikula miatt, hisz ez alapból segít igazán nehézzé tenni bármilyen futást, vagy gyaloglást, másrészt meg pont kapóra jött a hétvégére kiírt Mátra60, mind a helyszín adottságait, mind a táv nagyságát illetően. A Kinizsi után szabadkoztam, hogy maradok az emberibb távoknál, ami kényelmesebben teljesíthető, de azért megtaláltam a kiskaput, mert a fenti paraméterek, kiegészítve a 3100 méteres szintemelkedéssel pont kellően nagy kihívást ígértek egy kis hétvégi önbeteljesítéshez.

Van itt minden, mit túrázó kívánhat. Patak, vízesés, kies erdő és szelíd rét. Hello BAZ megye...

Már lassan egy hónap is eltelt a Kinizsi100 óta, de a sportember énem még mindig a verseny utáni jóízű semmittevésben fürdik. Egyrészt élvezem, hogy sikerült, pozitív visszajelzések innen-onnan, záporoznak a baráti, családi gratulációk. Valljuk be, mindannyiunknak jól esik néha kicsit Gyurta Daninak lenni a saját udvarunkban. Másrészt meg beköszöntött a nyár, sűrűsödnek a a hétvégi programok, nehezebb rászánni egy értékes hétvégi szabadnapot. Na persze senki ne gondolja, hogy a konkrét túrázáson kívül nem kell időt szánni a sportra egy rendes klubtagnak. Van dolog bőven. Beszámolókat olvasni, túranaptárt, leírásokat böngészni, következő programok ütemezése, megannyi időigényes feladat.  

Az elmúlt hetek lustulását csak egy-egy alkalmi futás szakította meg. A legemlékezetesebb közülük a szarvasi gátfutás, ami egy spontán alakuló, szenzációs kitekintő kirándulás volt a terepfutás alföldi ágára. Június második fele, már reggel 9-kor 30 fok körül odakint, felhőtlen kék éggel az Alföld jellegzetes hátterével keretezve. Ártéri erdők, hosszan kanyargó gát, családi nadrágszíj telkek a Holt-Körös partján. Teljesen más környezet, többnyire csak az autó szélvédőjén át kibámulva suhanok keresztül rajta, most végre személyesen is találkoztunk és a randi istenien sikerült.

Sokszor említett pozitív aspektusa e sportnak, hogy a túrázással eltöltött hosszú órák alatt rengeteg időnk adódik, hogy mindenféle dolgon gondolkodjunk, elmélkedjünk. Lehet ez a saját életünk nagy kérdései, munka dolgok, magánélet, vagy mindenféle lényegtelen, apró-cseprő dolog ami leköti a gondolatainkat de máskor egyszerűen nincs időnk foglalkozni velük. Az erdő magánya és egy hosszabb túra lassan pergő órái azonban más dolgokat is előhozhatnak, ha egyedül túrázunk. Az érdeklődő, szociális, vagy épp erősen antiszociális túrázó nagyszerű alkalmat találhat arra, hogy a táv során jól megnézze magának a túratársakat és gondoljon mindenféle dolgot róluk. Ezzel is telik az idő, egyúttal kis változatosság a végtelen mozgásban. Mert hogy a túrázók tarka tábora ezernyi meglepetést tartogat, hogy némi színt vigyünk a néha monoton és embert próbáló gyaloglásba.

A hétvégén a Bakonyban kirándultam. Fontos a szóhasználat, mert hosszú idő után most végre nem volt stopper, EP, pontőr, időkényszer és rohanás. Cserében volt szemlélődés, kényelmes tempó, gyönyörű táj és sok-sok idő fotózni, kitűző, oklevél és a teljesítés sikerélménye nélkül. Szerintem fair trade volt. 

Alább egy kis válogatás.

Szóval ide is érdemes elkirándulni.

Virágzik a Jázmin, az illat magával ragadó

Az előző bejegyzés a Pilist elhagyva, Péliföldszentkeresztnél ért véget. A Kinizsi100 távjának első feléhez közeledve, energikusan, jó kondícióban vártam a Gerecse hegyeit, völgyeit a mezőny elején haladva, egészen jó idő eredménnyel.

A madárcsicsergős, zümmögő tisztáson megpihentem kicsit, feltöltöttem a palackjaimat hideg forrásvízzel, és két ragtapasszal megtámogattam az alakuló vízhólyagjaimat a lábamon. 

            forrás

Hát túl vagyok rajta.   

Amikor tavaly ősszel bele vágtam e sportba és kicsit jobban megismertem, hogy milyen nagy túrák, események vannak, akkor hamar egyértelmű lett, hogy a Kinizsi az egyik, amit meg kell csinálni. Olyan klasszikus sztenderd, patinás túra, 33 év múlttal, hagyományokkal, mint mondjuk a tour de france a kerékpársportban, csak kicsit kevesebb a pénz, a nyilvánosság és így az EPO is. Ha csak a hírnév miatt indultam volna neki, akkor talán csalódottabb lennék, mert közel sem tűnt annyira jól szervezett, profi túrának, mint amennyire elvárnánk azt tőle. De ez most jóval többről szólt számomra. Ez volt az első, illetve inkább az első teljesített százas.