Hát túl vagyok rajta.
Amikor tavaly ősszel bele vágtam e sportba és kicsit jobban megismertem, hogy milyen nagy túrák, események vannak, akkor hamar egyértelmű lett, hogy a Kinizsi az egyik, amit meg kell csinálni. Olyan klasszikus sztenderd, patinás túra, 33 év múlttal, hagyományokkal, mint mondjuk a tour de france a kerékpársportban, csak kicsit kevesebb a pénz, a nyilvánosság és így az EPO is. Ha csak a hírnév miatt indultam volna neki, akkor talán csalódottabb lennék, mert közel sem tűnt annyira jól szervezett, profi túrának, mint amennyire elvárnánk azt tőle. De ez most jóval többről szólt számomra. Ez volt az első, illetve inkább az első teljesített százas.
Volt bennem izgalom bőven, nem is értem miért. Biztos meghatározó volt a múltkori Kazinczy 100 kudarca. Meg hát sosem mentem még ekkora távot. Vajon meg van-e az állóképesség, kitartás, eltökéltség és mentális összpontosítás ami szerintem kell, hogy jól menjen. Mert, az sosem alternatíva, hogy úgy ahogy, valahogy, szintidő végig beérjek. Ez minden alkalommal egy verseny számomra. Leginkább saját magammal, néha másokkal, egy-egy résztávon valakivel, aki jó ütemben halad és előz. Jelentős motivációt ad, mondhatni ez az egyik fő mozgatórugó, egyre jobb és jobb lenni. Átélni, hogy egy tudatos építkezés meghozza eredményeit.
Itt is volt természetesen kitűzött cél, nem pusztán a teljesítés öröme. Korábbi túrák tapasztalati, eredményei alapján osztottam szoroztam és az útvonal körülbelüli sajátságait mérlegelve (2930 méter szintemelkedés, ismert résztávok a Pilisben és sok-sok túrabeszámoló olvasás) a cél 17-18 órás szintidő volt. A kiírás 24-et ad meg. Önmagában is izgalmas ezt a kultikus túrát végig járni, de azzal, hogy ez az első, meg az első százas, az eddigi legnagyobb, bombasztikus löketet adott. Mint futás előtt a versenylovak a startgépben, alig vártam, hogy bele vessem magam.
Szombat reggel 5.45-re érkeztem a békásmegyeri gimnáziumhoz, épp időben, mert 10 perc sorállás után már ez a látvány volt ha hátra fordultam.
Elég sokan voltak, bár meglepetésemre az összlétszám a Gerecse 50 negyede volt csak, úgy 1200-1300 ember. Fél óra toporgás után beindult a regisztráció, nevezés, majd szerelvényigazítás és pár perc séta után áteresztő kapus rajt.
Tervben van egy poszt az emberekről, akik a túrákat látogatják, később majd írok róla. Sokféle típus van és itt aztán tényleg reprezentálva volt mindegyik.
Tényleg izgalmas egy ilyen. Hömpölyög a tömeg ki a lakótelepről Békásmegyer ófalusi részén át a hegyek irányába, a szűkebb részeken libasorban, hosszan, ameddig a szem ellát. Az útvonal elejét már ismerem a Piros 65-ről, fel a Kevélyekre, majd a Hosszú-hegy amely a Bécsi úttal párhuzamosan húzódik Pilisborosjenő mellett egészen Pilisvörösvárig. Sorra előzöm a tömeget, mindenhol kedélyes beszélgetés, régi túratársak pacsizása, jókedv, elszántság, viccelődés. A felszerelésem minimalizáltam, bízva, hogy kitart a jó, nem túl meleg túraidő eső nélkül. Csak egy övtáska szendvicsekkel, csokival, két hét decis palack, meg egy-két szükséges apróság, hosszú futónadrág, hosszú ujjú technikai felső és két réteg zokni a talp kímélésére. Ez utóbbi nem jött be, a vérhólyag fotótól ezúttal megkíméllek titeket.
A kezdés olyannyira erősre sikerült, hogy a viszonylag korai rajt után, a Pilis-nyeregnél már az első ötben voltam. Volt benne sok futás, jó erőben éreztem magam, a hűvös szellő pont annyira hűtött, hogy nem volt túlzott a folyadékvesztés, szóval ment minden mint a karikacsapás. Azon gondolkoztam, hogy nekem mégsem lesz tipikus kinizsis élményem, mert még egy ilyen, viszonylag zsúfolt túrán is jóformán egyedül haladok. Azért szerencsére ez most változott, volt jó néhány szakasz, ahol jól jött a rutinosabb társak helyismerete.
Az előbb említett Pilis-nyeregbe érkezve egészen újszerű, túrán eddig nem látott merchandising fogadott az ellenőrzőpontra ráépülve.
Túracuccok, üdítők, szendvicsek pénzért, tiszta üzleti szemlélet. Ez a túra tényleg más. Később aztán találkoztam a nyári bulik végétől ismert kalsszik amerikai hotdogos kocsival,felhúzott ponyvás teherautó platón berendezett "vegyesbolttal" egy erdei tisztáson, és ugyanitt berendezett sörpados büfével üstből kínált meleg babgulyással. Ez utóbbi csodát tett, de erről később bővebben.
Mivel a túra nem egy ellátós, különösen kedves gesztus a tokodiaktól, hogy a pincesoron lévő kis pavilonban vizet, zsíroskenyeret és savanyú uborkát adtak, csak úgy, jófejségből, önzetlenül. Nem tudom elégszer elmondani, hogy milyen eszeveszettül jól tud esni ilyenkor egy szimpla pohár hideg víz.
Szóval jó ütemben haladtam az élbolyban, előzgettük egymást páran, haladós volt nagyon. Azon tűnődtem, hogy ha ez így megy, akkor elég sok időt spórolok az elején ahhoz, hogy a későbbi lassulás mellett is jó idővel érjek célba.
Jött Kesztölc, majd Dorog, és már "ki is végeztem" a Pilist. Ez gyors volt és még csak dél van. Egy szendvics és egy újrafogalmazott értelmű gyógysör után jöhet a Gerecse alja. A 37. kilométernél járok, jó erőnlétben, ideális feltételekkel, sármentesen. Meg kell, hogy legyen a túra!
Ez a mostani bejegyzés sok tekintetben meghatározó eseményt mesél el, ezért úgy döntöttem, hogy a jól sikerült fotók segítségével a szokottnál is képesebbre faragom, hogy ti is kicsit átéljétek a látványt, élményt, amivel itt találkozni. A történettel párhuzamos a képek sorrendje is, bővebb helyszín információ a szerkesztőségben.:)
Dorog után együtt gyalogoltam Bencével egy szakaszon. Fiatal srác, ez a negyedik túrája, évről évre javít egy kicsit az idején elsőre 22 óra körül végzett. Gyönyörű helyeken visz az út, erre még sosem kirándultam. Tokod, Tát, Dorog, a távolban az esztergomi bazilika és a Duna látképe.
Dorogot elhagyva a következő EP - ellenőrtőpont, tanuljátok meg, többet nem írom le ezt a hosszú szót - a Nagy-Getén várt, ahová a pontnyitás előtt 40 perccel értem. Néhány sütkérező futó már ott heverészett, akik mindenképp megvárják a pecsétet, én inkább kockáztattam, hogy nem lesz hivatalosan teljesített a túrám, a hiányzó igazoló pecsét miatt, de nem akartam a még meglévő lendületből veszteni.
Intenzív ereszkedés, majd az eddigit is felülmúló igazi pannon táj. Zöldellő búzatábla körülöttem, dombokkal, erdőcsoportokkal a távolban. Tényleg szép ez az ország. A gabonaföldeken haladva szűk ösvényen visz az út, jól jött, hogy Bence már nagyjából emlékezett merre tovább, felvázolva a hamarosan ránk váró zsíroskenyér - savanyú uborka - kútvíz szentháromságot. Kezemet kinyújtva, tisztára mint a Gladiátorban, a kalászok simogatják.
Az említett tokodi frissítés szokás szerint a legjobbkor jött. Megint az alap zsíroskenyér extra sóval. Tényleg tökéletes az energiák pótlására. Sosem tudtam igazán mit kezdeni a "szervezet tudja, hogy neki mi a jó" típusú mondatokkal de lassan tényleg kezdem érezni, sőt tudni, hogy mikor, mi kell. Ilyenkor például az elvesztett só hiánya egy erős étvággyal üzen, de ugyanez van a cukorral is.
10 perces frissítés, majd kulacstöltés és máris újra úton. Nem szabad sokat pihenni, fogy az idő, de főleg, hogy hamar beleszoksz az ülésbe és egyre nehezebb elindulni. Egy kis hegymászás után, a Másfélmillió lépés Magyaroszágon-ból ismert szófordulattal élve (és most képzeljétek ide Sinkó László, mély, megnyugtató hangját) a Duna, Esztergom és a hegység észak-nyugati nyúlványainak látványával búcsúzunk a Pilistől és érjük el Észak-Dunántúl meghatározó hegységét, a Gerecsei Tájvédelmi Körzetet.
Mogyorósbánya, majd Péliföldszentkereszt. Ez utóbbi egy különleges atmoszférájú hely.
Péliföldszentkereszt országosan ismert búcsújáróhely. Bár története csak mintegy három évszázadra tehető vissza, mégis Komárom-Esztergom megye egyik leglátogatottabb kegyhelye, ősi zarándokhely, mely a 633 méter magas Gerecse nyúlványa és a 374 m magas Öregkő hegy lábánál fekszik. Zarándokhelyi jellegéről a Visitatio Canonica azt írja, hogy 1730. május 30-án egy sántán született gyermek itt csodálatosan meggyógyult.
A Szalézi rend által fenntartott rendház, kolostor, iskola mellett templomrom, kis rét, végtelen csend és nyugalom és egy bővizű, jó hideg forrás. Igazából nem nehéz spiritualitást találni a túrák során, csak észre kell venni a részleteket, mert megint pont ott és pont akkor jött szembe mindez, amikor a legnagyobb szükségét éreztem.
Kíváncsi vagy mi az a Spartathlon? Nem tudod hogyan lendülj át a 70 kilométernél beköszöntő holtponton? Mik a 100 kilométer nagy tanulságai?
Ez is kiderül a bejegyzés második részében, a történet hamarosan folytatódik.
Itt a második rész.
