HTML

Címke feed

  • Megjelent Márton András szólóalbuma, a Szívgárda
  • Irodalmi és filmes kikacsintások az Elveszett csillagokban
  • Mini–Illés-turné (1971) – interjú Török Ádámmal
  • Majd te veszel magadnak…
  • Globális robotverseny tinédzsereknek
  • A karácsony égető kérdései
  • Ilyen négy gitárzsenitől a Bohemian Rhapsody

kiazöldbe

Szent Őrülteknek és fotelninjáknak túrázásról, futásról, erdőről, mezőről, egyesszám első személyben.

Friss topikok

Ember a Holdon

Élményhegyek a Vértes Terepmaraton

2014.04.01. 08:04 :: greenpioneer

Sosem sportoltam versenyszerűen. Sosem volt naponta része az életemnek a sport. Sosem követtem szigorú edzésterveket. Sosem voltam fegyelmezett, tervszerű és következetes ha sportról volt szó. Mozogtam kisgyermek korom óta, iskolában, helyi egyesületben, serdülőként, majd a saját örömömre hol ezt, ahol azt. Futok jó néhány éve, mikor többet, mikor kevesebbet. Úgy egy, másfél évvel ezelőttig a rendszeres futás, a mozgás, a sport öröme csak sokadik volt, ezernyi más dolog után. Aztán valami megváltozott. Nem volt gyors, váratlan, vagy hirtelen. Azt sem mondanám, hogy földrengésszerű örömöt, vagy boldogságot okozott. Egészen 2014. március 30., vasárnap 2 óráig. A VTM maraton befutójáig.

3_1.jpg

Nem akarok nagyon messze vissza tekinteni mert a lényeg, amit el akarok mesélni az itt és most van. Persze, van előzmény, meg kellett hozzá dolgozni, nem magától jött, de még mindig annyira eltölt az élmény, annyira élő, váratlan, oda nem illő, hogy ki akarom kiabálni a nagyvilágba. Ezzel együtt azért szükséges egy rövid felvezetés, hogy ti is értsétek, átérezzétek amit nekem sikerült.

Az enyhe tél és a korán érkező tavasz sokat segített, hogy jókedvvel, gyakran fussak odakint. Márciusban, benne a Bükki Hard kemény próbatétele után, egyre motiváltabb lettem, egyre inkább éreztem a fejlődés lehetőségét. Lassan a keddi közösségi futások családias hangulata helyett hosszabb, keményebb edzéseket kerestem, mivel sokkal több időm nem jutott kimenni, így szerettem volna jobban kihasználni azt ami rendelkezésre áll. Bevezettem a keddi Balboákat, ami pont jó táv, elegendő szinttel egy munkanap után, treníroz is, küzdeni is kell, ráadásul még mérhetővé teszi az elvégzett munkát, a fejlődést. Jó volt alkalomról alkalomra kicsit jobban bírni, kicsit tovább futni a Hárshegyen felfelé.

A fizikai kihívások mellett újra és újra rájövök, hogy nekem a futás és pláne az erdőben futás az egyedüllétről, illetve a természetben töltött minőségi időről szól igazán. Minél távolabb az épített környezettől, minél közelebb a valósághoz, egyedül, a határaimmal, az én kitartásommal és a saját gyengeségeimmel. Akkor és ott nem akarok máshoz alkalmazkodni, mást hallani. Ez a feltöltődés, az építkezés ideje testben és lélekben egyaránt.   

Szóval múlt hét kedden ismét Balboa volt. Időben kiérve a Fenyőgyöngyéhez, kellő, de nem túlzott lendülettel vágtam neki. A cél, hogy ezúttal ne legyen gyaloglás sehol. Az persze már régóta a fejemben motoszkált, hogy be kéne érni a 2 órás limit alá, de részcélként most inkább az emelkedők folyamatos futására koncentráltam. Küzdős, sokszor kínzóan lassú volt, de a János-hegyen már éreztem, hogy ez akár sikerülhet is. Babonából nem néztem rá a telefonra, nem akartam tudni hol járok időben. A visszaút szintén jól ment, nem volt megállás, gyaloglás és csak a cél, a kékkút járt a fejemben a parkoló szélén. 1:58:02. Micsoda öröm! Ha másnak nem is, nekem tényleg az volt, megint egy lépcső, ahová felléptem. Ment is a levél Csanyáéknak...

Ezekkel az előzményekkel vágtam neki a vasárnap reggelnek Szár felé autózva. Sokat emlegetett, népszerű verseny, a térkép és a szintrajz alapján szerethető, nem gyilkos útvonallal, egy ismeretlen tájjal és ragyogó idővel. Minden azt mutatta, hogy itt és most végre egy igazi maratont kell futnom. Múlt héten voltam a kedves és családias Pilis Maratonon, szenvedtem vele sokat, főleg a végén, el is fáradtam rendesen, de ez itt most más volt. Egyszerűen minden körülmény, kívül és belül adott volt. Menni kellett.

g1.jpg

A rajt után, az erdőbe érve a mezőny első harmadában, jó ütemben, Ádám ritmusát felvéve haladtam. Kicsit meg is lepődtem, mert nem volt igazán gyilkos, kíméletlen. Szerethető volt a pálya, semmi durva emelkedő, jó ritmusú, élvezetes futás volt. Jött a kilátó, majd tovább, közben persze kiderült, hogy azért vannak már jó páran előttem is, akiket eddig nem is láttam. Erre a versenyre azonban már tényleg sikerült a fejemben jól pozicionálni a dolgokat. Egyetlen célom volt, hogy odafigyelve, jól frissítve, jól gazdálkodva az erőmmel, végig haladósan, minél kevesebb gyaloglással végig fussak. Na jó, a bónusz a 4 órás szintidő alá érkezni, de ezt nem illett hangoztatnom még magam előtt sem. 

Meglepően lassan jött az első frissítés, már vártam nagyon. Nem is az ottani ellátás miatt, hisz még teli volt izóval a kulacs és a táskában a zselé is, de a pont az pont. Elérve eggyel előrébb vagyok, eggyel közelebb a célhoz. Egy kis banán, víz és egy zselé elfogyasztása után már szaladtam is tovább, sok van még.

fejes.jpg

Az erdő gyönyörű. Lassan szakadozik a mezőny, Ádám már rég tova szállt és én elkezdem élvezni a környezetet. Hallani a madarakat, látni a zöldellő aljnövényzetet és a levélkezdeményeket az ágakon, élvezni a nap melegét, miközben széles, néha lankás utakon kanyargok. A jelölés szenzációs, semmi dolgom a tájékozódással, csak futni kell és élvezni a tájat. Jön a Vitányvár, itt sem jártam még, meglepetés, ahogy rövid kaptatóval felérek, majd irány a völgy. Közben néha feltűnik egy-egy boly futókkal, talán közelebb is érek, de közben előznek is. Nem baj, nincs para, tudom mit szeretnék.

P3300095t.jpg

Várgesztest és a második frissítést újfent vártam nagyon. Az izó az egyik kulacsból már kifogyott, amúgy is addigra már telítődtem a sok édes, langyos itallal, vízre, hideg vízre vágytam no meg a következő megálló, leküzdött mérföldkő hangulatára. Éltető mosakodás a csap alatt, megint egy kis banán, aztán újra, méginkább egyedül találtam magam a túra talán legmeredekebb hegyére kapaszkodva, miután az ultra táv jobbra, mi pedig balra folytattuk tovább a falu végén. Kifelé menet még ellőttem a második zselét is, kell az most, a hegy előtt. Túl vagyok a táv felén, ha megmászom ezt a nem túl vészes kaptatót nagy kihívás már nem vár rám. Persze várt, de nem úgy.

Az órára megint nem akartam nézni, legyen meglepetés, jobb, ha a fizikumomra, a testemre és a lelkierőmre hagyatkozom, az diktálja az az iramot. A harmadik pont viszonylag közel, közben szinte sehol senki, talán egy futó előz és egy lány követ távol, de leginkább egyedül vagyok. Ahogy szeretem. A ponton banán, víz és uzsgyi tovább, még lendületben vagyok, ilyenkor nem szabad megállni. Hosszú, monoton, soha véget nem érő szakasz következett. A hátralevő nagyjából 11 kilométert a szokásos szigetkörre átszámolva, lefordítva próbáltam motiválni magam. Szóval már csak két környi van hátra, nem leállni, pláne, hogy a terep egyáltalán nem indokolja a sétát. Hosszú, egyenes szakaszok, változó, de mégis egyformának tűnő táj és látszólag nem fogy az út. Feltűnik egy gyalogló futótárs, lassan beérem, elkocogok mellette és eszembe jut a múlt heti pilisi élmény, ahogy poroszkálok Piliscsaba előtt a homokos pályán és semmi, de semmi erőm elkezdeni újra a futást. Ezúttal kitartok, nem akarok megállni, most nem. Lassan meghallom a kereplőket és a tapsot a Hallgató-völgyben, feltűnik a pont, az utolsó pont a cél előtt. Innen már csak egy ötös. 

P3300159t.jpg

Itt kell szólnom a szervezők, pontőrök, önkéntesek munkájáról. Aki fut az tudja, aki nem az meg higgye el, hogy borzasztó sokat számít az a pár gesztus, mondat, segítőkészség, amit verseny közben itt kaphatunk. A biztatás, a nekünk szóló taps, a kedves szavak, a kínálás. Lányok, srácok, óriásiak voltatok egytől egyig, az én saját sikerélményemben ti is vastagon benne vagytok, nagyon köszönöm. Tényleg!

És aztán az utolsó szakasz. Kanyarog az erdei út, az első 100 méteren még a banánt majszolom, majd erőt veszek és elkezdek kocogni. Ahogy futok, haladok monoton, szürke tempóban, messze a legendás flow-tól egyszer csak egy lány, Éva ér mellém. Ránézek, látom a mosolyát és vele örülök, ahogy leelőz. Minden elismerésem a hajrázásáért, az erejéért és kitartásáért, azért, hogy nőként itt van, itt tart, ennyit tud. Kissé lehagy, majd beáll egy tempóra, illetve le is kanyarodunk a susnyásba, ami már a pálya kezdő szakasza is volt, így a nyomában maradok. Kiérve a bozótból, a széles erdei útra nem engedem meglépni őt, a nyomában haladok. Közben két dolgot mantrázok folyamatosan a fejemben. Egyrészt, hogy biztosan hallja a lépteimet, a szuszogásom, érzi a jelenlétem és "nyomás alatt" van, mert nem tágítok. Talán ez a pszichés versenykörnyezet, a lelki faktorok. De ami ennél is inkább eluralja a gondolataimat az a fohászkodás Istenhez, hogy adjon erőt. Hogy vigyen be a célba, hogy ne engedjen megállni. Nehéz minden rohadt lépés, bár nagyjából jól építkeztem az energiapótlással, mostanra azért leürültem, érzem a folyadékveszteséget, a meleget és a mögöttem lévő majdnem 40 kilométer súlyát. Leszűkülnek a gondolatok, fogódzókat, szalmaszálat keresek ilyenkor, bármit, ami megtart és tovább visz. 

P3300101t.jpg

 

Tudom, hogy mindjárt a faluhoz kell érnünk, előttem Éva, nagyon a nyomában vagyok, lefele haladunk rendesen, majd végre valahára feltűnnek az első házak is. Szárra érve, talán a földúton, a beton elején érem be őt, majd lassan visszaelőzöm. Nem tudom miért, hogyan, hogy ő lassult, vagy én gyorsultam, csak úgy megtörtént. Közben beérünk még egy futót, akit elhagyunk mindketten és kocogunk monotonon a hosszú aszfaltúton. De milyen hosszú!

Hogy írjam le ezeknek a lépéseknek a súlyát? Nem tudom, nincsenek jelzőim. Lassan, nagyon lassan az utca végéhez érünk, majd lefele a főúthoz. A távolban feltűnik egy másik futó, már nem behozható távolságban, de referenciának pont jó a végére. Közben hátra-hátra pillantok, Éva kicsit lemaradt, legalább ez a nyomás nincs most. Mert azért itt kicsit fájt volna, ha kikapok az egy az egy ellen csatában. A falu főutcáján, a parkoló kocsik közé érve az utolsó morzsákat kaparom össze magamban. Közben csak rimánkodok, hogy a távoli húzóember forduljon már végre be, legyen ott az a lejtős utca, ami már a célra visz. Ez is eljön, majd én is oda érek, lefele 150 méter, majd jobbra még 150, hallom a zenét, majd a szpíkert is, feltűnik a sportcsarnok, a célkapu, az önkéntes, kezében az aljzattal a dugókához és a cél.

Elbotorkálok az árnyékos füves területig és össze rogyok. Nem nézek se időt, se innivaló után nem nyúlok csak fekszem mozdulatlanul. Most csak túl kell élni. Nagyjából 10 - 12 percet tölthettem el így, amíg össze szedem magam és ránézek a telefonra. 4 óra alatt! Kiszakadó örömkiáltás, Rocky féle levegőbe bokszolás és hatalmas öröm bennem. Elkúszom a bejáratnál lévő vizeskannákig és csak vedelem, öntöm magamra a jó hideg vizet. Lassan körbe nézek, észre veszem a környezetemben lévőket, egy futótársat, akit a földön ülve a felesége puszilgat és a kislányai csüngnek rajta, csupa boldog, fáradt embert.

szabó gergő.jpg

 

Bebotorkálok a csarnokba és kérem az IT szekció  segítségét, hogy megtudjam a hivatalos eredményem. 4:00:12. Közben Csanya tűnik fel a pult mögött, megköszönve a versenyt már nem tudok mit mondani, a meghatottság és az öröm eláraszt, csak szorítom a kezét ismétlem önmagam és hálálkodom a nagyszerű versenyért.

Kifelé találkozom Évával, gratulálok neki és megköszönöm, hogy behúzott a célba, nélküle nem ilyen lett volna, ez egészen biztos.

És akkor a lényeg. Némi frissítés és nyújtás után sétálok az autó felé, miközben szemben még érkeznek be a futók. A versenyen, az átélt élményeken gondolkodom, ahogy lassan össze szorul a torkom és elkezdenek folyni a könnyeim. Könnyezem, majd sírok, de úgy igazán, meg-meg rázkódva, hangosan, kövér könnycseppekkel. Nem tudom miért, tényleg nem tudom.

Nem vagyok profi sportoló, nem is leszek. Nem vagyok versenyző, nem is leszek. Valószínűleg sosem leszek ott, ahol a versenyek győztesei vannak, mert hiányzik az elején felsorolt fegyelem és következetesség belőlem. Illetve csak szeretném, ha ez egy életre szóló szerelem és öröm maradna nem pedig feladat, ami kötelező terheket ró rám. De itt és most, annyit és úgy futottam, amit soha korábban. Nem távban, nem nehézségben, hanem általában. Maraton futottam. Terepmaratont futottam. Legyőztem magam. Összesítésben a 16. lettem a 90-ből. Oda adtam mindent és annál is többet testben és lélekben. Dolgoztam érte, készültem rá, melyért cserében soha át nem élt boldogság és öröm volt az ajándék. Megfordult a világ, átléptem egy kapun, ember lettem a Holdon. Olyan élményt kaptam, mely életem végéig kísér, melyért nem kellett milliókat áldoznom, messzire utaznom, feladni elveket, szembe menni meggyőződésekkel, átlépni másokon. Élmény a legnemesebbek közül.  

Ma végeztem a munkával, beültem az autóba, haza jöttem, átöltöztem és kimentem egyet kocogni a Kamaraerdőbe. Csak úgy, a magam örömére, mert jól esett.

Terepfutás, ez egy életre szól.

(A  felhasznált képekért köszönet Vadnai Erzsébetnek, Kövecs Ferencnek, Guillaume Pomerleau-nak, Fejes Lászlónak  és a többieknek, akik fotóztak. Külön köszönet és remélem, hogy nem haragszik meg Szabó Gergő, hogy a róla készült fotót felhasználtam, de ahogy megláttam az arcát, tudtam, láttam mindazt, amiről én is próbáltam az imént írni.)

Ha tetszett örülök, kedveld és kövess itt is: https://www.facebook.com/kiazoldbe

Szólj hozzá!

Címkék: tavasz verseny :) katarzis maraton küzdés fordulópont terepfutás Vértes

A bejegyzés trackback címe:

https://kiazoldbe.blog.hu/api/trackback/id/tr285888239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.