HTML

Címke feed

  • Megjelent Márton András szólóalbuma, a Szívgárda
  • Irodalmi és filmes kikacsintások az Elveszett csillagokban
  • Mini–Illés-turné (1971) – interjú Török Ádámmal
  • Majd te veszel magadnak…
  • Globális robotverseny tinédzsereknek
  • A karácsony égető kérdései
  • Ilyen négy gitárzsenitől a Bohemian Rhapsody

kiazöldbe

Szent Őrülteknek és fotelninjáknak túrázásról, futásról, erdőről, mezőről, egyesszám első személyben.

Friss topikok

Nagypályán - A Bükki HARD

2014.03.03. 20:56 :: greenpioneer

Sok hónap elmúlt már az utolsó bejegyzés óta. A túráktól távolodva egyre inkább a futás vált a középponttá, egyénileg, társas módon, versenyen, de csakis terepen. Amíg a túrákon több idő jut a szemlélődésre, fotózásra, kitekintésre, a futásokon sokkal célorientáltabb vagyok. Legyen szó egy saját útvonalról, vagy szervezett eseményről, a táv és az idő kerete mindig a maximum teljesítmény leadására késztet, így kissé háttérbe szorul az élmények összegzése és megosztása szóban és írásban egyaránt. Másrészt meg az írás, a sporttal, szabadidővel kapcsolatos élmények, gondolatok megosztása egy lehetőség és nem munka számomra, így hát írok, ha úgy érzem van miről. 

1_1.jpg

A Bükki HARD volt az első hivatalos versenyem az évben - időmérős terepfutóverseny közül is csak a második amin valaha részt vettem. Tetszett a helyszín, a kiírás, az útvonal és izgalommal vegyes borzongással ízlelgettem a 65 kilométert, a 2500 szintet.

Abban szinte biztos voltam, hogy nem feltétlenül tartok még ezen a szinten. Hála az enyhébb időjárásnak, meg a futás okozta fizikai függőségnek nem nagyon volt mozgás nélküli időszak a télen, de e tény még önmagában kevés ahhoz, hogy a fenti kihívásnak meg tudjak felelni. Szóval folyamatosan futottam heti rendszerességgel terepen, legalább kétszer, de persze szó sem volt arról a tervezettségről, szigorról, strukturált edzéstervről, jól megalapozott verseny felkészülésről, vagy legalább a sokéves rutinról, amivel felvértezve nagy mellénnyel vághattam volna neki a távnak.

A péntek estét már Felsőtárkányban töltöttem, így kétség kívül többet tudtam pihenni és frissebben oda állni a rajtolók kis csoportjába fél 8-kor.

9_1.jpgKerékgyártó Péter fotója  

Nehéz elmondani mit vártam, mire számítottam. Nem vagyok rutinos, nincs sok versenyekkel tarkított futóév mögöttem, nem ismertem se a pályát, se a táv kihívásait. Csak a lelkesedés, némi alap kondíció és az elszántság volt ami végig vihetett a versenyen. Az előzetes elvárásom magammal szemben a teljesítés, a 10 órán belüli teljesítés (igazából 9 alá reméltem titkon) és nem utolsó helyen célba érni. Egyfelől elég minimalista, sőt megengedő, de a terepre tekintettel, a mezőnyt látva és utólag az eredményeket böngészve ezúttal pont a helyére lőttem be az én mostani szintemet.

szintvonal_BH.jpg

A pálya kellemes, kiegyensúlyozott, bár kicsit dagonyás szakasszal indul fel a Bükkbe. Enyhén csípős, de napos reggel, lendület, elszántság és megszállottak egymás mellett, mögött, kikerülhetetlenül visz a csapat magával.

Az első komolyabb szakasz vége az Őr-kő aljában, ahol frissítés vár. Közben szemből érkeznek már a rövidebb távon futó, túrázó társak, köztük Ati barátom, akinek arcán látva a jókedvet és lendületet nekem is sikerül kicsit meghúznom le Szilvásváradig.

A frissítőpont csemegéi után egyedül kocogok a máskor zsúfolt szalajka-völgyi sétaúton. A völgyben szaladó patak most bővizű és igazán tiszta. A sziklából előtörő vízesés, és a felduzzasztott vízfolyások gyönyörű, kék és zöld színekben tündöklő, tengerszem tisztaságú tavakat alkotnak. Jó itt futni, végre kicsit egyedül, elmaradva a mezőny elejétől. Ekkor még elképzelésem sem volt mi következik, fel az Istállós-kőig. 

Aki járt arra tudja, én most találkoztam először szembe azzal a nagyjából 5 és fél kilivel és 570 méterrel, ami a völgyből a Bükk csúcsára vezet. Visszatérő kérdés a terepes társadalomban, hogy mire tanít a Hegy. Konkrét választ most még nem írnék, de annyi szent, megalkuvás nélkül belém döngölte a leckét.

Valószínűleg nettó placebo volt, de Tamástól, futótársamtól útközben kapott magnézium rágótabletta a szörnyű íze ellenére is pozitívan hatott, egy kis extra energiát adva felfelé. Azt hiszem ilyen kis apróságok adják azt a pluszt, mentális kapaszkodót, ami egy-egy holtponton tovább tud lendíteni. Ez nem kémia, ez szellem. 

2_1.jpg

Innentől pihentetőbb szakasz jön, de ami még fontosabb, tapintható különbség a helyszínt illetően. Mert hogy tényleg macerás autóba ülni péntek munka után, nem a saját ágyamban aludni, reggel korán kelni, készülni és előkészülni az utazáshoz, túrához, de van miért. A Budai-hegyek sokat járt és népszerű útjai, a hazai pálya után itt lenni, a Bükk most néptelen tájain haladni, futni a vékony ösvényen a fennsík híres víznyelői között, váratlan panorámás gerincúton oldalazni a hegység képével kísérve egyszerűen minőségi különbség. Váratlan, újszerű, sokszínű és szabad. Kopár tél vége, szürkés színek ide, vagy oda, ez most is a csupa nagybetűs ERDŐ.

Már nagyon vártam a bánkúti síház EP-t, nagyjából eddigre tartok 40-nél, úgy érzem ha ez meg van akkor a nagyját már legyűrtem. Útközben és a pontokon is igyekszem a máskor problémás megfelelő ütemű frissítést behúzni, ne legyen szomjazás, pláne eléhezés, lemerevedés. A síház finomságai, köztük a meleg borsóleves igazi energia gránátnak bizonyultak.

Következett egy viszonylag egyenes, lejtős szakasz, sok napsütéssel, vissza töltött energiaraktárral, mely egyenlet végén meg is lett a vegytiszta FLOW. Ezen a szakaszon, a fizikumom, mentális állapotom és a környezet, a természet tökéletes összhangba került bennem, élvezetté téve minden métert, minden lépést előre. Ekkor eltűnt az előző 40 kilométer minden fáradtsága, a sajgó izmok, csak a mozgás, a szabadság végtelen öröme övez.

Persze minden csoda három napig tart, szép lassan újra érzem a gyarapodó kiliket, bele-bele sétálok, még ha a terep nem is indokolná, közben pedig előznek be a lányok is, Isten tudja milyen erőkkel felvértezve, kíméletlenül gyűrve a távot. Nem mondom, sokszor kellett a verseny alatt mantráznom magamban a kitűzött célokat, elengedi az óhatatlan összehasonlítás és győzni akarás ösztönét. Ez sem olyan könnyű.

6_1.jpg

Lassan a Hór-völgybe érek, ahol a patak mellett kocogva jön az utolsó nagy ostrom az Odor-várig. Itt már alkalmi botot török magamnak, hogy kissé tehermentesítsem a lábam, noha nem olyan véres, mint az istállós-kői társa, de szelíd emelkedőnek ezt sem mondanám. A hegyoldalból fakadó bővizű forrás az út vége felé igazi joker. Az a víz, megint az a víz volt! Éltető, erőt adó, frissítő akkor és ott, amikor a legnagyobb szükségem van rá. A csúcsra érve pazar kilátás, népes túracsapat, selfiezők hada és a jóleső érzés várt, hogy innen már max egy tízes és bent vagyok.

A Völgyfő-háznál a kedves pontőrlányok még kínáltak a szegény terepfutó saslikjából egyet (sonka, sajt és oliva ropira tűzve), majd kérdésemre, hogy ugye innen már leginkább lefelé, azzal nyugtattak, hogy inkább olyan hullámvasutas lesz, de nyugi, szép kilátásokkal. És tényleg olyan volt. De itt már minden jó. Elhaladva egy irtás tetejéről kitekintve meglátom a fennsík lankáit, szemben a távolban a hegyekkel, amit megfutottam. Boldogság és büszkeség érzése kevereg a gondoltaimban, miközben minden idegszálam, és izomrostom a célra, a befutókört jelentő kis tóra és az azt övező futó ösvényre feszítve dolgozik. Szinte érzem, ahogy pulzál az adrenalin bennem, lök előre, hátha még beférek 9 óra alá. Futás volt ez, semmi apelláta, se fáradtság, mert akartam már nagyon. Aztán jöttek az első házak, a hotelek a falu szélén, egy kis átkötő lejtő, majd az a fenséges, világszép tó. Minek is örültem ennyire utoljára...

A partra leérve kis csapat biztat tapssal és én utolsó erőmmel sprintelek a tókörön, előre kiabálva a decensen sétálgató nyugdíjas párnak a kis fahíd előtt, hogy "balról jövök", meg "pálya", semmi nem számít csak a célba érés, a teljesítés.

7_1.jpg

9:06:54. Annyi, amennyit terveztem. Végig mentem, teljesítettem, győztem. Ja, hogy közben 33-an előbb értek be, köztük a győztes több, mint 2 é fél óra előnnyel? Bizony ez így van. De nem nyerni, hanem magamat, a távot legyőzni jöttem és így is távozhattam. Sántikálva, merev lábakkal, vérző, felsértett füllel és lábszárral, megrepedt lábkörömmel, kicsavarva, de nagyon boldogan. 

Egyszer hallottam egy idézetet, lehet, hogy csak legenda. Renoir öreg korára súlyos reumával küszködött, komoly fájdalommá téve minden mozdulatát. Tanítványa egy alkalommal arról faggatta az idős mestert, hogy ilyen hatalmas életmű és munkásság mellett miért kínozza magát a munkával. A festő azt felelte: A fájdalom mulandó, a szépség örök. Félreértés ne essék, nem, nem szeretném a terepfutás renoirjának hívni magam, maximum a mester műtermét takarítom, de az érzés valóban ez: itt minden erőfeszítés megéri.

Köszönöm Liának, hogy felhívta e nagyszerű túrára figyelmem, köszönöm a szervezőknek, akik egyszerűen elképesztő versenyt csináltak és nem szenvedtem hiányt semmiben, köszönöm a biztatást otthonról, ami erőt adott és hitet, köszönöm a logisztikát, baráti támogatást, ami nélkül nem ment volna így és köszönöm az élményt, ami mérhetetlenül gazdaggá tesz.

IMG_9422.JPG                                        Kerékgyártó Péter fotója  

1 komment

Címkék: tavasz verseny élmény izgalom terep terepfutás Bükk Bükki HARD

A bejegyzés trackback címe:

https://kiazoldbe.blog.hu/api/trackback/id/tr925840935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.