Szeptember elején volt egy éve, hogy bele kezdtem a teljesítménytúrázásba és a tervszerű terepfutásba. Előtte is a futás volt a sport, rendszeres kamaraerdei, Normafa környéki körökkel, de kétség kívül más elköteleződést jelent számomra a túrákon való indulás, a többnyire olcsó laminálással készült kitűzők megszerzése, a silány minőségű pékárura kent ipari zsíros kenyerek majszolása és a többi. Egyszerűen motivál, boldoggá tesz és nagyon büszke vagyok minden egyes teljesített túrára. Köszönet a sok lelkes önkéntesnek, szervezőnek, akik kivétel nélkül ingyen dolgoznak ezért, pusztán a résztvevő túrázók, futók öröméért. Az egy év mérlegét egy későbbi bejegyzésben vonom majd meg, de most itt az idő, hogy végre beszámoljak az eddigi kedvencről, melyen most indultam másodszor és persze nem okozott csalódást. Október 5-én volt a Pálos 70.

Tavaly ősszel ez volt a nagy határkő, ahol bele merészkedtem az 50 kilométeren túli világba. Izgultam is rendesen, hogy bírni fogom-e. Végül egy hatalmas, katartikus élmény lett, mely azóta is élénken él bennem. Ilyen előzmények után alig vártam, hogy újra neki vághassak a távnak.

A Pálos 70 a pálos barátok által (is) szervezett teljesítménytúra, zarándoklat, mely az egyetlen hazai alapítású szerzetesrend magyarországi emlékhelyeit, kegyhelyeit és templomait járja be a Budai-hegység, a Pilis és a Börzsöny útjain. A szokásos teljesítménytúrán túl deklaráltan van egy lelki, spirituális háttere is, ami a nem hívők számára is kínál lehetőséget a lelki elmélyülésre, egy hívőnek meg egyenesen kiváló alkalom, hogy a lelkét gondozza.

Tavaly a lehető legkorábban indultam és 5-kor már ott ácsorogtam a Sziklatemplomnál. Idén azért már sejtettem, hogy jobb formában vagyok és tekintettel a szakaszosan nyitó ellenőrzőpontokra, úgy időzítettem, hogy nehogy túl korán érkezzek, ezért a rajt csak 6-kor történt. Hideg, nagyon hideg  a reggel, ahogy a Gellérthegy oldalában haladok előre és hát nem is öltöztem túl (2 réteg felül), mivel nem akartam semmi plusz terhet cipelni, csak ami a deréktáskába elfér. A hajnalodó város képe a Dunával és Pest látványával azért tényleg megkapó, pláne, hogy mostanában már elég ritkán fordul elő, hogy buliból hazafelé jövet elcsípjem a lenyűgöző látványt, másért meg ugye miért mászkálnék ilyen időben.

Az útvonalat és pecsételő lapot is tartalmazó könyvecskébe a szokásos dolgokon túl nem csak az adott EP rövid leírását kapjuk meg (pl. hogy mi a Klastrompusztán lévő kolostorrom története), de minden állomáshoz tartozik egy-két biblikus eredetű gondolatébresztő mondat, idézet, kérdés, amin rágódhatunk magunkban a haladás közben. Ehhez jön még a helyszínen elhelyezett molinókon, táblákon és egyéb kreatív felületeken átadott üzenetek, melyeket elolvasva, átgondolvat tényleg nem nehéz elmerülni magunkban és túllendülni a hétköznapi dolgokon egy időre. Szóval a tuti recept: egyenletesen nagy, hosszú fizikális igénybevétel + lelki morzsák és szándék az elmélyülésre = Nagy Spirituális Kaland

A Gellérthegyet átszelve, a Tabánon keresztül a Városmajor felé visz az út az álmos, üres utcákon. Bár folyamatosan mozgok - előbb bemelegítő iramos gyaloglás, majd futás - azért még mindig érzem a hideget, jól jönne még egy réteg, meg egy kesztyű is. A János kórháznál kanyarodunk neki a hegynek, a Diós árkon haladva. A Kútvölgyi kápolna érintésével, kis utcákon keresztül jutunk fel a Normafához. Jól megy a menet, jó erőben érzem magam és nagyon motivált vagyok. Így jó a túrázás.

Ahogy kiérek a házak közül az erdős részre az évszak és napszak legcsodálatosabb képe fogad, csak hogy még inkább élvezzem a túra szépségeit.

Ismerős a táj, az útvonal, a kanyarok, emelkedők és meredélyek. János-hegyről Szépjuhászné, ami itt Budaszentlőrinc néven szerepel. Ez is egy elég gyakran érintett rész a budai túráim során, mégis csak most láttam először a turistaúttól kissé távolabb lévő egykori pálos kolostor romjait. Nyugodt, békét sugárzó hely különösen e csendes, napos reggelen.

Tovább futva hamar jön Hűvösvölgy, majd Máriaremete érintésével, a kis utcákon kanyarogva, a Paprikás-patak völgyében ereszkedve Solymár felé búcsúzom a budai hegyektől.

Jól megy a futás, jól is esik, hamar a mezőny elejére érek. Bár szeretem a találkozásokat és az időszakos közös haladások során alakuló ismeretségeket, de igazából itt és most a legjobb egyedül átélni az élményeket. Szemlélődni, felfedezni, belélegezni, meghallani. És hát a természet nem fukarkodik most sem.

A fenti képen a füvön, a még árnyékban lévő részen megmaradt a dér, folyamatos kontrasztot rajzolva az erdősor árnyékának.

Hogy tovább soroljam miért is annyira szerethető ez a túra, fontos megemlíteni a pontőröket, önkénteseket. Mivel, ahogy korábban is írtam, a szervezők, közreműködők ezeknél a túráknál általában önkéntesek, ezért többnyire nem unott arccal, kelletlenül végzik a munkájukat. A Pálos esetében ez annyiban más, hogy a megszokottnál is kedvesebb és barátságosabb mindenki. Jól ismert a társas interakciókban leírt jelenség, hogy ha valakire rámosolyognak az általában önkéntelenül vissza mosolyog. Nos itt nem csak egy mosoly jár, de valahogy elhiszem, hogy valóban velem örülnek, hogy tényleg érdekli őket, hogy miként érzem magam, hogy hogyan halad a túrám és egyebek. Tényleg apróság, de nagyon jól eső érzés. Köszönet érte.

Solymárt elhagyva érem el a Pilist, ahol Csobánka-Szentkút az első EP.

Rövid vízvételezés, egy pohár meleg tea és pár perc beszélgetés, némi elismerés és biztatás után már inaltam is tovább, mert tavalyról jól emlékeztem a hosszú és monoton szakaszra, ami előttem áll. Némi felüdülést hozott a Hosszú-hegy megmászása után a kilátás a napsütötte őszi délelőttön.

Különleges élmény - tavaly valahogy elkerült mindez - ahogy a hegyről elfelé haladva útól értem a zarándok csoportot. A Pálos túra ugyanis többféle szakaszon, ütemezésben haladhat. Vannak résztávok Csobánkáról, Pilisszentlélektől a célig azoknak, akik csak kevesebbet mennének, illetve van egy nagy, péntektől vasárnapig tartó zarándokút, melyen a résztvevők két helyen megszállnak útközben és csak vasárnap reggel, délelőtt érik el a márianosztrai célt. Ez utóbbi csoportot értem utól. Szerzetesek, fiatalok és idősebbek, kereszttel, zászlókkal, hosszú sorban haladnak. Felemelő és kissé időtlen érzés látni a zarándokokat, megelőzve őket jó utat kívánni és fogadni a biztatásokat, elismeréseket, tőlük. Ezen a túrán tényleg kézzel fogható az emberség és a másik iránti tisztelet. Magukra és a másikra is maximálisan figyelő emberek, zarándokok, akik lehet, hogy tegnap még arctalanul, lehorgasztott fejjel jöttek szembe a Blahán, de ma itt, az erdő közepén embertársak.

Hosszú, lassan múló kocogás után végre Kalstrompuszta, ahonnan a pecsét és némi frissítés után már robogok is tovább egy kis nyúzásra fel a Pilis-nyeregig. Ez egy stabil emelkedős szakasz, bár általában az a tapasztalatom, hogy az emelkedők mennek a legjobban. Szeretek mászni, kaptatni. Kb. 20 perc alatt meg is van, innen még 15 perc és máris Pilisszentléleken vagyok, ahol a forró gulyás vár.

Szóval az a gulyás. A kis falu temploma, illetve iskolája előtt ülünk a napfényben, sörpadokon. Mögöttünk van már legalább egy ötvenes, vagy kicsit több. Egy meleg, tápláló, gazdag leves egyszerűen leírhatatlan élményt jelent ilyenkor. Kanálról kanálra termelődik az erő és energia bennünk, mely a levesből alakul át. Nettó fizika ez. Közben az önkéntesek sürögnek-forognak körülöttünk, egyikük egy kis miseborral kínál. Kedves Szervezők, leírom megint: Nagyon köszönöm, óriás lendületet adott!

Igazából, ha nem hajtana a minél jobb időeredmény elérése, akkor szívesen ejtőznék a finom leves után, de hát nagy a nyomás, menni kell. A faluból felkapaszkodva egy kis szerpentinen hamarosan első cserkésztáborom helyszínéhez, a szentléleki pálos kolostorromhoz érek.

Nagyon-nagyon szépek az emlékek, amik ide kötnek. 9 évesen állok a többiek között, a Sas őrsben, a Szent Kapisztrán Cserkészcsapat részeként a fáklyákkal kivilágított romok között. Felettünk a csillagos ég, minden ünnepélyes és szertartásos. A tábor utolsó estéjén 5 embert, akik a leginkább rászolgáltak a táborban végzett munkájukkal kiválasztanak a tisztek és a tábori keretmese részeként lovaggá ütik. El sem hiszem, hogy az én nevem is elhangzik. Izgatottan, megilletődve megyek ki és fogadom a tisztséget. A többiek gratulálnak, velem örülnek. Istenem, milyen boldog és büszke voltam rá...

A pecsételés után még egy kis süti (kb. 4 féle közül lehet válogatni, egyik jobb, mint a másik), aztán már megyek is tovább, tudom mi jön.

Szentlélektől fel kell mászni a Maróti-hegyekhez, erős kaptatóval az elején. Közben valahol a völgyben ralliverseny zajlik, elképesztően fülrepesztő motorhangokkal. Imádom az autókat, de most annyira rombolja, tönkre teszi ez az üvöltő géphang a természet harmóniáját. Alig várom, hogy távolabb kerüljek, sajnos még sokáig kísér a zaj. Hosszú, ingerszegény, soha véget nem érő következik. Csak megyek és megyek, közben fejben szokás szerint a szintidőt, távokat, normákat számolom. 2 óra múlt, jó lenne oda érni a 15.50-es komphoz, mivel óránként csak egy jár. 1 óra 50 perc 13,2 km-re, amiben van bőven fel- és lemenet, meg szintben haladás is. Elvileg teljesíthető.

Az erre a szakaszra kigondolt "kapaszkodó" a tavaly megismert meglepetés EP, a magyarországi Szent Jakab-út kis állomása az erdő közepén. Erről a múlt évben még nem tudtam, így igaz meglepetés volt, ahogy a fatörzsekre rögzített táblák, szövegek után egyszer csak feltűnt a kis leterített pokróc és a vidám lányok csapata az erdő közepén. Most már számítottam rájuk és szerencsére ott is voltak. És mintha el sem telt volna az az egy év, megismernek, emlékeznek rám, örülnek és csokival, keksszel kínálnak. Már megint egy apró gesztus, ami azonban hihetetlen örömmel, boldogsággal tölt el. És ma már nem az első.

3 óra, mikor tovább indulok. Van 50 percem, hogy leérjek a Dunapartra a komphoz. Futok, ahogy tavaly is futottam, bár akkor sokkal fáradtabb, ziláltabb voltam, mint most. Kis hullámvasút, közben kitekintve már fel-fel tűnik a Duna látképe is.

Ehhez a szakaszhoz kötődik az egyik legkedvesebb élményem. A tavalyi túrán a szent jakabos meglepetés frissítés után némileg feltöltődve szaladtam, hogy elérjem a kompot. Akkor a 16.50-es volt a cél, egy órával később jártam erre. Futottam, ahogy a fájó térdem, sajgó izmaim engedték. Az erdő sűrűjében már szürkület volt, senki nem volt se előttem, se utánam. Ahogy haladtam egyszer csak a távolban feltűnt egy alak előttem az úton. Lassan, amint közelebb értem, láttam, hogy bottal halad. A bot azonban nem a szokásos nordic walking-os mozgás kiegészítése, hanem a fiú súlyos mozgássérültként, nagyon nehezen járva, azok segítségével küzd a köves talajon, hogy el ne essen. Szóba elegyedtünk, kérdeztem, hogy honnan, hová tart. Mint kiderült Pilisszentlélekről indult és Szobig ment aznap. Az arcán az erőfeszítés, az öröm és a fáradtság gesztusai rajzolódtak ki. Hangja vidám, sőt boldog volt. Akkor, ott, 60 km után, fáradtan, megannyi gondolattal, érzéssel teli a sötétedő erdőben megtalál ez az élmény, ez a fantasztikus találkozás. Meggyőződésem, hogy nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy hétköznapi csodaként, isteni jelként éljek meg egy ilyen helyzetet. Mert, semmi kétség, az volt számomra. Példamutatás kitartásról, eltökéltségről, boldogságról, az élet szeretetéről. Amíg élek, hálás leszek ezért.

A fenti történet pont úgy folytatódott, mint idén. Hosszú iramozás, lassan beérek a házak közé, majd át a 11-es úton, ki a Dunapartra, párhuzamos út az ártéri erdősáv mellett és közben az órát lesem, hogy mennyi van még. 5 perc, 4 perc, 3 perc... És mint tavaly, óra negyvennyolckor oda érek a partra. Megint megvan a komp!

A révnél útól érem azt a pár embert, akik még előttem voltak. Semmi extra, csak néhány bolond, mint én. Ők már reggel 5-kor, egy óra előnnyel elstartoltak és tapasztalt túrázóként nem is igen lassultak. Inkább én gyorsultam. A komphoz az EP igazoló lap alapján úgy 15.20 körül, vagy később érkeztek. Igen, kedves Olvasó, jól látod, ekkorra már tetőfokára hág bennem a versenyszellem. Ha már ilyen jól haladok tavalyhoz képest, akkor szeretnék először célba érni. Most először a túráim során. 

Szobra érkezés után aztán tényleg versenyhangulatba kerülök. Öten gyalogolunk egy csapatban, két páros és én. Szorosan mögöttük haladok, most nincs futás. 10 perc üldögélés a kompon és most minden lépés egy kínszenvedés az izületeimnek a bokámban. De nem akarom, hogy elmenjenek tőlem, így fogak összeszorítva és tartom az iramot. Lassan kiérünk a városból és jön egy nem túl nagy emelkedő. És akkor, mint egy izgalmas versenyen - közben magamban hallom a sportriporter lelkes közvetítését is - szép lassan csökkentem a távolságot, majd egyvonal, végül lehagyom őket és elől vagyok. Mire szintbe érünk már én gyaloglok legelöl. Akkor begyújtom a rakétákat és kocogásba váltok. A Szobtól Márianosztrára vezető út megint az a típus, ami elég elcsigázottá tud tenni. Egyenes, kicsit emelkedő és borzasztóan köves. De ez már a célba visz, szóval semmi csüggedés, semmi lazítás.

Elérem az utolsó EP-t, a Sukola-keresztet, ahol mosolyogva közlik, hogy én vagyok az első hetvenes. Nem is időzök sokat, nehogy vesszen a magam dicsősége. Közben megállás nélkül kökénybokrokat dézsmálok kis muníciót gyűjtve a maradék rövid kis távra.

Amikor a fenti kép fogad, már tényleg érzem, hogy mindjárt vége. A távolban az már Márianosztra. Lassan beérek a faluba. Végig a főutcán, majd befordulok a fasorra, melynek végén ott a kolostor, a templom és a CÉL.

Elsőnek értem be, a bruttó idő pihenőkkel, megállókkal együtt 11 óra és 4 perc. Nagyjából 2 és fél órával hamarabb, mint tavaly. Boldog vagyok. A kedvenc túrámon, rengeteg kedves ember és pozitív élmény közepette, mérhető javulást felmutatva. Tényleg nagy élmény volt. 

Ha gondolkoztok azon, hogy túráznátok, kimozdulnátok egyszer és erre alkalmat, apropót kerestek, akkor a legjobb lehetőség biztosan ez a túra. Igaz, most egy évet még várni kell a következőre, de megéri benevezni, akár résztávokra is. Hajrá Pálos!

 Ha tetszett örülök, kedveld és kövess itt is: https://www.facebook.com/kiazoldbe