A bükki élménykirándulás után a sportember lelkiismeretem egyenesen kiabált, hogy most már valami emberesebb túra után kell nézni, hogy a bennem szunnyadó mazochista vadállat ideig-óráig csendben maradjon. Az előjelek biztatóak voltak, egyrészt a nyár és a kánikula miatt, hisz ez alapból segít igazán nehézzé tenni bármilyen futást, vagy gyaloglást, másrészt meg pont kapóra jött a hétvégére kiírt Mátra60, mind a helyszín adottságait, mind a táv nagyságát illetően. A Kinizsi után szabadkoztam, hogy maradok az emberibb távoknál, ami kényelmesebben teljesíthető, de azért megtaláltam a kiskaput, mert a fenti paraméterek, kiegészítve a 3100 méteres szintemelkedéssel pont kellően nagy kihívást ígértek egy kis hétvégi önbeteljesítéshez.
Egy jó barátommal mellettem szombat hajnal 5-kor hajtottunk rá az M3-asra, hogy még időben 6 körül neki induljunk, Ő a 40-esen, én meg a 60-ason. Negyed 7-re már kezünkben az itnerrel igazgattuk magunkat a pásztói kollégium épülete előtt.
A túra a Nyugati-Mátra vonulatait járja be, Mátrakeresztesig és Fallóskútig behatolva a hegységbe, majd vissza észak felől, érintve Ágasvárat és a Nyikom nyergét vissza Pásztóra.
Az a helyzet, hogy az utálatos és igazi megpróbáltatást jelentő fél 5-ös kelést azért mindig helyre teszi a reggeli indulás, emberi hőmérséklettel, friss illatokkal, éledező nappal. Most is így vágtam neki, ki a városon át a bekötő út mentén, majd szőlőhegyen kanyarogva a Mátrabércen jól megismert Múzsla felé.
Történt ugyanis, hogy a még meg nem írt, Kinizsihez hasonlatos, ikonikus túrának számító Mátrabércen szembe kerültem a fent említett heggyel. Ez már a túra legvégén, úgy 48 km környékén történt. Na de milyen 48 volt az!?! Na mindegy, a lényeg, hogy ez volt az utolsó nagy hegy, melynek tetejéről már csak le kell ereszkedni Szurdokpüspökibe. Elkezdtem mászni a hegyet. Hosszan, kitartóan kanyargott és emelkedett velem az út, könyörtelen lassúsággal fogyott a táv. A Kékes, Gallyatető és egyéb ínyencségek megmászása után itt már egészen más kapaszkodók vannak mentálisan. Folyamatosan nézek felfelé, ráadásul nagyjából nyugat felé haladok, ott megy le a nap, így jól kivehetőek a kontrasztjai a hegynek. A fák között áttűnő nap fénye a hegy csúcsát jelzi, hogy mennyi még felfelé. De a Múzsla más. Felérsz, majd kissé lejt és kezdi újra. Majd megint és újra. Végül a harmadik emelkedés a csúcs. Váratlan, kegyetlen húzás a kezdő mátrabérces túrázóval szemben, meg is szenvedtem vele nagyon.
Ezúttal a hegy gerincéig kellett mászni, egy óra alatt kb. meg is lett, majd gyors pecsét és már ereszkedem is az igazi mátrai rengetegbe. Bár a szavak embere vagyok, mégis nehezemre esik, hogy kellő szuggesztivitással, érzékletesen, de ne túl dagályosan írjam meg az ilyen helyeken átélhető érzéseket. Ugyanakkor az egyik célja és oka a blognak, így hát nem adom fel a próbálkozást, hátha egyszer egy szóvirág kicsábítja az olvasót e szép vidékre.
Vissza tekintve Pásztóra, a rajthelyre
Szóval az erdő itt nagy, öreg bükkös, ezüstösen szürke, öles törzsek, ritkásan mégis teret foglalva teszik félhomályossá, árnyékossá a völgybe ereszkedő utat. Az aljnövényzet ritkás, fény és árnyék játszik, a madarak hangja feloldódik az egészben. Aztán a bükköt hamar fiatalabb tölgyes váltja, sűrűn nővő üde zöld fákkal.
A völgy aljába érve sziklás patakmeder fogad, sötét, kerek kövekkel, sziklákkal, kis csörgedező vízzel. Most sincsenek sokan, eloszlik a mezőny, van hely és alkalom megélni a pillanat harmóniáját. És, hogy az idill tényleg teljes legyen, egy kép, egy pillanat, a koronán át betörő fénysávban repkedő lepkék képével.
Na jó, elég a lírából! Azt például megfigyeltétek, hogy az észak-amerikai vöröshangyákat megszégyenítő szívóssággal és leleménnyel tudunk akár igen nagy méretű és nehezen cipelhető szemetet kijuttatni a civilizációtól viszonylag távolabb eső helyekre is? Most nem idézném szó szerint az ide vágó ténymegállapítást a gyomortartalom és a répa viszonylatában, de az elvi alapokat tekintve ugyanilyen dogma, hogy minden rendes patakmederbe dukál legalább egy használt gumiabroncs. Nem baj, ha ehhez minimum másfél, két órát kell gurítani, az utolsó olyan helytől, ahová még kocsival szállítható, a lényeg, hogy legyen. Mint itt is.
Szép lassan alakul a délelőtt, én haladok, a Nap egyre feljebb az égen, bele csúszunk a kánikulába. Az út változatos, hegyi tisztások, széles dózerutak, fiatal telepítések kerítéssel körbevéve és hát a hegyek.
Mivel az első túrám ezen a versenyen, csak a térképről látom, hogy mi fog következni. Szakaszhossz, emelkedés, jelzések. Persze, vannak helyek, amiket már korábban bejártam, de mondjuk ez a dél-nyugati rész kevésbé ismert előttem. Szóval bőszen elemezgetem haladás közben az itinert és a szintvonalakat, hogy mi jön. Persze, látszik az a pukli fel, de azért amikor épp mászom, akkor rájövök, hogy megint alábecsültem.
Vészesen fogy az innivaló a kulacsokból, 30 fok körül a hőmérséklet, futás után kaptatón mászásába kezdek, persze ömlik rólam a víz. A kondíciómban mutatkozó kis megbicsaklásoknál pont jól jön a blog miatt "kötelező" fotózás, így szusszanhatok egyet a hegyoldalban. Mondjuk a látvány megéri.
A déli órák melege és a túra első harmadában abszolvált hullámvasút után azért fáradtam rendesen. Gondos odafigyeléssel ettem, vittem be a szükséges energiát, meg a legális doppingszereket. Sajnos a térdem még mindig vacakol, de ezúttal új drogra váltottam és a Diclofenac stada egyszerűen szétzúzta a fájdalmat. (Remélem a gyártó marketingese olvas és hamarosan keres egy egy szponzori szerződéssel.) Amúgy tényleg, használt és onnantól nem volt gond igazán se fel, de főleg a lefele ereszkedésnél, ami eddig elég gyötrelmes volt.
A túra első harmadában kerültünk egy tempóba Sárival, alkalmi túratársammal. Gyakorlatilag kisebb leválásokkal, de egyszerre mentünk végig a távon. Szeretek rövid életképeket, pillanatokat megvilágítani a túrák hangulatából az emberekről. Sári megint egy jó történet. 21 éves és egyszer, áprilisban úgy gondolta elmegy és kipróbálja a túrázást. Jött és aztán maradt is. Egyedül, szívósan, vidáman és elég jó kondiban. Végig ment a Kinizsin, elutazott egyedül Erdélybe, csak úgy, mert kedvet kapott, társak nélkül. Sokszor csak loholtam utána a kaptatókon, hogy tartsam az iramot. Nincs mese, itt jön a new generation és helyet követel magának.
Ahogy már írtam korábban, az erre a hétvégére kitalált túra koktélom szuperbiztos alapanyagai - a kánikula, 60 km és 3100 szint - nagyon jól dolgoztak. Rohadt melegem volt, folyt rólam a víz és bár a látvány folyamatosan busásan kárpótolt, a szintkülönbség rendesen vitte az erőmet. Persze közben folyamatosan ment fejben a kalkuláció, résztávok időeredményeinek elemzése, célidő kalkuláció. Hátha be tudom hozni 10, 11 óra környékére.
Mátrakeresztes előtt járva épp erős vízhiánnyal kezdtem küszködni, mivel elképesztő ütemben fogyott a két palack tartalma. Láttam az itinerben a vízlelőhelyként megjelölt Babik-kutat. Erősen rákoncentrálva az árnyas fák között megbúvó, foglalt forrásból folyó hideg víz eszményi képére léptem ki ütemesen, hogy minél előbb jöjjön a boldogság. Kész szerencse, hogy vannak dolgok, amik nem okoznak csalódást. Július 6., szombat. egyszerű hétköznapi csodáinak egyike ez a semmitmondó kép, illetve a rajta szereplő forrás vize.
Ha én szavakba tudnám önteni azt az érzést! Már megint a szükséglethierarchia alján szörfözve, néhány korty tiszta hideg víz a legjobb dolgok egyikévé vált, amit átélhettem. Őrület!
E szakasz meglepetése egy 3 fős rutinos túrázó különítmény volt, akik között gyalogolva tovább pallérozhattam a szakzsargonom. Mátra 114-es történetek, pletykák, igazi túra csemegék.
- ...az elején elfutott egy alkalmi csapattal, nyomát se láttam. Aztán éjjel útól értük, ott ült az út szélén és teljesen ki volt.
- De kicsoda? A segg?
- Persze, ő.
- Kikészült?
- Teljesen, már sírás után volt. Meg mondta, hogy teljesen szétesett és nem megy tovább. Aztán biztatgattam egy kicsit evett valamit, végül aztán szép lassan begyalogolt. De hát minek fut annyit az elején akkor, nem?
Ezúton üzenném a fenti történetben nevezett, A segg névre hallgató személynek, hogy amennyiben nőnemű, úgy szívesen megyek vele egy szakaszt valamelyik következő túra alkalmával. Addig is remélem, hogy fizikális adottságai és nem a személyisége után kapta ezt a megtisztelő becenevet.
Szép, változatos, igazi mátrai tájon vitt az út. Klasszikus töltődés a természettel, a test fárad, a szellem pihen.
Ágasvárra érve már hallattszott, hogy Pásztó felől erősen dörög az ég. A turistaháznál a szokásos élet várt, túratársak, alkalmi vendégek, színes forgatag. Természetesen az EP a csúcson volt fent, nem úsztam meg a jól ismert meredek kaptatót. A 160 méter szintemelkedés 500 méterre elosztva pont a nem kívánatos kategóriát jelenti, pláne a túra harmadik harmadához közelítve. Nagy volt az oda-vissza forgalom, ki humorral, ki csak egy elcsigázott tekintettel biztatott felfele menet, miközben jó párszor meg kellett állnom az úton. A látvány és a meggyes cukorka azért megint kompenzált kicsit.
Ahogy a képen is látszik, már látszottak a viharfelhők nyugatról, de a levegő még állt, fülledt, nehéz meleg mindenhol. Lefelé menet, nagyjából fél úton jött szembe egy 40 körüli nő. A mondatfoszlányokból kiderült, hogy most nincs formában, fájlalja kicsit a lábát. Azért sok minden nem látszott ebből sem az arcán, sem a lendületén, ahogy ment felfelé a meredek hegyoldalon.
Leérve a turistaház büféjében a hétköznapi csoda Nr.2 következett. Egy üveg, jó hidegre hűtött Soproni. Uhhhhhh. Minden egyébre meg ott a mastercard. Alig kortyoltam párat az üvegbe jobbról érkezett az iménti túratársnő. Úgy nagyjából 12 perc alatt megjárta fel és le. Most mit mondjak?
Vissza Mátrakeresztesre, közben egy kis váratlan úti meglepetés. Jó bele futni ilyenekbe.
Innen már fejben amolyan az „utolsó nekirugaszkodás” hangulat uralkodott el bennem. Mentünk jó ütemben, már csak 2 EP és úgy 15 km van hátra. A térdfájás a múlté, a gyógyszer még hat, peregnek a lépések, kis záport követően a levegő is frissebb már. Útközben feltűnik a korábban sosem látott Hasznosi víztározó. Jól néz ki messziről, egyből strandolós hangulatom támad.
A Nyikom előtt még egy EP, a pontőr kajánul mosolyog az előttünk álló hegymászásra utalva. Sok jót nem jelent. Szép, hosszan kanyargó emelkedés veszi kezdetét. Már nagyon várom a csúcsot, de tényleg. Nagyjából 25-30 perc alatt érünk fel, a végén persze jó kis meredek falas kaptató, csak hogy kellően tudjuk értékelni a hegytetőt.
Innen már lefele van csak, lehull a lelki teher és azt érzem, hogy mindjárt kész van. Persze, mivel nem jártam még erre, nem ismerem a lefele utat és annak viszonyait. Az ottjártam előtt nem sokkal befejeződött zivatar jól feláztatta az agyagos talajt és az eddig teljesen száraz túra most átalakul kellemes sárdagasztássá, a ragadós fajtából. Masszív agyag tapad a cipőre, mely azon túl hogy nehéz, nagyjából elintézi a cipő tapadását is, aminek persze következménye is akad, mert klasszul elvágódok útközben. A kezem, a ruhám és az itiner is tiszta sár lesz, vastagon a tenyeremhez tapad a vöröses, agyagos föld. Mivel víz nincs, hogy kezet mossak, folyamatos 'give me five' pozícióban hagyva a kezem gyaloglok a célig.
A távolban Pásztó, a cél
És hogy tényleg ne legyen unalmas és eseménytelen a túra a monoton lefele gyaloglásban egy előttünk haladót követve nem vesszük észre a letérést az úton. Úgy 500 méter után feltűnik, de ilyenkor már elképesztő lelkierő kell a vissza gyalogláshoz és korrigáláshoz. Ha nem muszáj, akkor nem teszem.
Rögtönözve, az utat lejjebb sejtve neki vágunk a parlagon hagyott, gazzal, virággal benőtt szántóföldnek, csak úgy, toronyiránt. A korábban művelt, most ugaron hagyott, egyenetlen, növénnyel takart szántó aztán tényleg felteszi az i-re a pontot. A cipőm totál beázik és cuppog a víz benne, közben 5 lépésenként süllyedek bele egy nem látott mélyedésbe. Valahogy meglettem volna enélkül is.
Bár a látvány kétség kívül pazar, de ne tévesszen meg senkit! A mélyben valami rág...
A célban a mérleg jóval 12 óra felett. Nem egy fényes eredmény. De mostanában ilyenek jönnek. Na majd az ősszel! Azért jól esik a teljesítés, szép a kitűző, amit kapok és életet mentő gulyás a célban. Úgy 50 környékén kezdtem fejben erősen rágondolni. Meleg, tartalmas, kicsit csípős. Csipetkével.
A végén eltrehánykodtam az evést, mondván, hogy úgy is hamarosan itt a cél. Persze a cél sosincs olyan közel, belőlem meg szép lassan kifogyott a cukor meg minden energiát adó dolog. Éreztem már, hogy émelygek, enervált vagyok és teljesen befordulok. Agyatlanul baktattam, beszűkülve, a célra koncentrálva. Kellett idő, mire kicsit össze szedtem magam a beérkezés után.
A szervezés és bonyolítás egyébként kiváló volt. Jól volt jelezve az út, rendesen szalagozva a nem egyértelmű helyeknél, kedvesek voltak a pontőrök és finom az ellátás. Szívesen küldenem ide is tanulmány útra a kinizsis brigádot, hadd lássák a best practice-t.
Jó volt a Mátrában, élveztem a meleget és a hegyeket is, pláne így, pár nap távlatában. Sajnos rossz a memóriám és hamar elfeledem a fájdalmas küzdéseket, kényelmetlenséget, gyötrődést ami eltántoríthatna. Így jönnek majd az újabb próbatételek, távban és szintben egyaránt.
Pár nap és kezdem a Zemplénben a Kéktúrát, biztosan lesz mit mesélnem. Addig is tartsatok ki!
Ha tetszett örülök, kedveld és kövess itt is: https://www.facebook.com/kiazoldbe
