Az előző bejegyzés a Pilist elhagyva, Péliföldszentkeresztnél ért véget. A Kinizsi100 távjának első feléhez közeledve, energikusan, jó kondícióban vártam a Gerecse hegyeit, völgyeit a mezőny elején haladva, egészen jó idő eredménnyel.
A madárcsicsergős, zümmögő tisztáson megpihentem kicsit, feltöltöttem a palackjaimat hideg forrásvízzel, és két ragtapasszal megtámogattam az alakuló vízhólyagjaimat a lábamon.
Múlt ősszel, az eddigi talán legmeghatározóbb túra élményem volt a Pálos70. A Rend által szervezett, a pálosok budapesti, Pest környéki templomait, zarándok helyeit, valamint a Pilis pálos emlékeit fűzte össze az útvonal, a Sziklatemplomtól a márianosztrai kegytemplom és rendházig, összesen 75 kilométeren. Az akkor is hatalmas kihívásként átélt fizikai erőpróba mellett nagyon meghatározó volt a spirituális háttér, amit a szervezők teremtettek. Különleges helyszínek, kedves, barátkozó pontőrök, egyéni itiner lelki útravalókkal, gondolatébresztőkkel. Erről a túráról is szeretnék írni majd hosszabban, de itt most csak azért jutott eszembe, mert Péliföldszentkereszten, a szabadtéri imahelynél néhány pillanat erejéig újra megéltem az akkori élményeket, vagy valami egész hasonlót. Amikor beérkeztem az erdőből az említett kis tisztásra, egy futó, túrázó állt a szabadtéri oltár előtt és lehajtott fejjel imádkozott. Eltelt 1-2 perc és futott is tovább. Semmi különös, de mégis.
Mert bizony itt van idő átgondolni a dolgokat. Mész, mész és mész. Majdnem egy egész napon keresztül gyalogolsz, futsz, mászol. Látod reggel a napot, érzed a harmatot a növényeken és a párát a levegőben. Átéled a dél melegét, beszívod a bükkös nedves aljnövényzetének illatát és a fenyőkét, virágos bokrokét, patakon mész át és forrásban mosol arcot. Hegyi ösvényen kaptatsz, fákba kapaszkodsz, és tisztást keresztezel, falukban futsz, ahol áll az idő, szembe mész a lemenő nappal és hunyorítasz, látod a fák között a vöröslő eget, megborzongsz az esti erdő sűrűjében. Ezek mind pont azok, amik hétfőtől péntekig teljesen kimaradnak az életünkből és még csak eszünkbe se jut a sok csekkfeladás, X-Faktor kiszavazás, kick off meeting, vodkaszóda és facebook post mellett. Pedig egykor természetes közegünk volt. Nem akarok Coelho-i mélységeket bejárni, és talán nem is kell igazán tovább magyarázni, egyszerűen csak menni kell az erdőbe és megtapasztalni magunk. Ki a zöldbe.
A szent helyet elhagyva lassan beérek a Gerecse szívébe. Most még inkább lankás, később majd hegyesebb. Ezen a szakaszon azért lassan de biztosan érnek utol a rutinos öreg rókák, futók, akik már tudják mit, mikor, hogy. Például tudják azt, hogy 8 körül érdemes startolniuk, akkor biztosan nem lesz olyan EP, ahol még nincs ott a pontőr és így nem kerül veszélybe a túra igazolása, így a hivatalos teljesítés elismerése sem. Szikár, szívós, elszánt emberek ezek, egyszerűen nem tudom nem becsülni őket. Jó kis iskola ez számomra, hogy az örökös türelmetlenségemmel szembe nézzek, változtassak rajta. Nem reális elvárás ugyanis, még ha így is érzem gyakran, hogy kilenc hónap után képes legyek futva teljesíteni egy ilyen távot. Pedig nagyon szeretném. De hála Istennek van a másik serpenyőben is muníció. Ezek a sportemberek ugyanis javarészt negyven körüliek, vagy idősebbek. Egyszerűen nem a fiatalok sportja. Meg kell érni hozzá elsősorban lelkileg, bölcsen, elszántan, eltökélten és megfontoltan hozzá állni. Azt hiszem ebből születnek aztán a fenti teljesítmények. Szóval még van pár év excuse, hogy eddig miért nem futottam fel a Mount Blanc-ra...
Több előzés, visszaelőzés után ezen a szakaszon épp egy tempóba kerülök Kornéllal. A nevét, ahogy ez a túrákon szokás, csak később tudom meg, miután már hosszan beszélgettünk közös hobbinkról. Természetesen már nem lepődök meg a velem megosztott történeteken, korábbi túrái élményanyagán, Alpok, Nepál, Tátra és a hazai nagyok, mert itt sok ilyen sporttárs van. De az jó, hogy közvetlen, beszédes, barátkozós és jó ütemet diktál. Na persze mindig van tovább.
Az ütemes haladás közben finoman kocogva elfut mellettünk egy ránézésre 50-60 közötti, napbarnított ősz, tüsi hajú, szakállas figura, hátán nagy, kitömött túrazsákkal. A beszélgetés ilyenkor szűk időkorláton belül zajlik, mert az alapszabály, hogy az ütemből nem akarsz kiesni, szóval nincs udvarias együtt menetelés, vagy szembenézős lelkizés, csak annyi, ami a hallotávba belefér. A feltett és megválaszolt kérdések alapján kirajzolódott profil egy ultrafutóé, aki 13-14 kilós zsákkal, edzésként futja le a Kinizsit, mert nyárra készül a Spartathlonra. 246 kilométer egyben, nyáron, Görögországban, hegyekkel, minimum 35 fokkal, napsütéssel. Hallo, hallo! Ha a belvárosban a 7-es buszon látnánk, akkor egy jobb érzésű család gyereke valószínűleg átadná a helyét neki, közben meg megpakolva, hegynek felfele fut el mellettünk 70 kilométer után. Hát ennyi, ez egy ilyen sport.
Lassan a délután végénél járunk. A tempóm magamhoz képest átlagos, nem túl lassú, de már nem futós. Elérem a Gerecse 50 áprilisban bejárt szakaszát. Hihetetlen, de a hűvös, árnyékos erdőben még mindig virul a medvehagyma, a komplett hegyoldalt beborítva, átható, jellegzetes illattal megtöltve a levegőt. És ahogy akkor sem, most sem szedek belőle, pedig milyen jó lenne pestót csinálni, olajban elrakni, lefagyasztani, vagy legalább az Örsön az aluljáróban árulni.:) Már megint a célszerűség, meg a teljesítménykényszer, hogy minél előbb beérjek...
70 kilométernél járok, alkalmi túratársam nyomában loholva, amikor nem várt tényező merül fel. Az eddig teljesen problémamentes jobb térdem elkezd sajogni. A baloldalival már megjártam az orvost is, még végül egy sima porcerő tabletta kúra tünetmentessé tette. A mostani fájdalom váratlan, meglepetés szerű, hirtelen és kissé kétségbe ejtő, mivel a tablettát azóta is szedem, így elvileg nem lenne indokolt, pláne az eddig problémamentes oldalon. Pedig a tünet, a fájdalom jellege ugyanaz, mint a másik lábnál volt. Próbálok nem tudomást venni róla - tudom, igazán bölcs módszer - hátha majd elmúlik, mert erre most tényleg nincs idő. A terv persze nem válik be és egyre jobban hasogat. Kornél szép lassan elmegy, én lassulok és közben egyre erősebb a holtpont feeling. Végül megállok, két Voltaren vészmegoldásnak, kis ücsörgés az út szélén guggoló pózban, hogy nyújtsa/lazítsa a lábizmokat mindeközben lázasan keresem magamban a kapaszkodókat, ami tovább lendít. Nincs mese, tovább kell menni, az erdő kellős közepén vagyok, se falu, se semmi körülöttem, itt csak egy irány van.
Ahogy mindig, itt is kínál a sors megoldásokat, mert tíz perc sántikálás után megérkezem Bányahegy EP-re (72,67km), ahol egy erdei tisztáson egy kis falunapra hajazó népi sokadalom vár. Lakó és ellátó sátrak, konyha sarok, rotyogó üstök, teherautó kisbolttá alakítva, EP sátor meleg teával, babgulyás és kedélyes kvaterkázás szanaszét heverő arcokkal. Teljesen valószínűtlen, váratlan, Macskajaj hangulatú életkép az erdő közepén és megint pont a legjobbkor.
Az a tányér - egyébként elég ízetlen és jellegtelen - forró babgulyás, kenyérrel és magnéziumos pezsgőtablettával turbózott meleg teával maga volt a megtestesült dopping számomra. Így leírva nem túl bizalomgerjesztő kombó, sőt igazából akkor sem volt nagyon kompatibilis együtt, de tényleg csodát tett. Kb. negyedórát töltöttem el itt, de addigra hatott a fájdalomcsillapító, meleg étel volt a hasamban, teli töltöttem a kulacsom és nyomatékosítottam magamban, hogy a lassan estébe forduló erdőben a következő 11 kilométeren leginkább szintben, vagy kis lejtéssel mehetek majd. Hát kell ennél több jó hír egy megfáradt vándornak?
Ami 500 méterrel ezelőtt még leküzdhetetlen akadálynak tűnt, az most egyszerre rutinfeladattá vált és csak haladtam, hogy tovább fogyjon a maradék táv előttem. Vértestolnai műút, Koldusszállás, Kis-rét, Baji vadászház, Baj és Tata. Ennyi van hátra még. Szép lassan kúszik be az este. Az erdő egyre sötétebb, a réteken, irtásokon vezető útnál még látszik a naplemente derengése, aztán lassan teljesen sötét lesz. Fejlámpa fel és monoton, ütemes haladás. A bányahegyi kánaán óta megtáltosodtam. Öles léptekkel haladok és újra előzök is. Beérem Kornélt, majd ott is hagyom, fáradtság, enerváltság, csüggedés sehol, már érzem a cél közelségét.
Az utolsó EP a baji vadászháznál, egy kis csoki rásegítés és 5 perc üldögélés után jön a véghajrá, zárószakasz, le a hegyről és Bajon át be Tatára. A köves hegyoldal nyaktörő szikláit nagyon nem szeretem, pláne így sötétben, egy térdem se kívánja, aztán amikor feltűnik az első kerítés és aszfaltos út azt érzem, hogy itt már nincs több akadály. Futok. Fáj a térdem, több, mint 16 órája gyalogolok, totálisan le vagyok lakva, de futok. Igazi sport adta eufória az, ami ilyenkor energiát és erőt ad a futáshoz. Jó érzés ezeket átélni.
16 óra és 25 perc. Ennyi időbe telt az első Kinizsim. Hogy ez sok, vagy kevés? 24 óra a hivatalos szintidő, a rekord 8 óra 52 perc. Döntse el ki-ki maga, én nagyon örültem, örülök neki. Jobb, mit kalkuláltam, vállalható számomra.
Természetesen a tanulságok összegzése itt sem marad el. Ma azt érzem, hogy a folyamatos limitemelés egyik szakaszhatárhoz érkeztem. Nem látom egyenlőre, hogy sikerrel bele vághatnék egy Mátra 115-be, vagy Kazinczy 200-ba. Biztos tudnék még valamennyivel tovább menni, de nem lesz baj, ha lassítok kicsit a "karrieremben". Jelenleg még hatalmas terhelés a szervezetemnek, kevésbé az izomzatnak, mint inkább az izületeknek, csontozatnak. A rekreáció ugyan gyors, általában 1-2 nap alatt vissza tér a komfortos állapotom mint kondícióban, mind az esetleges sérüléseket, izomfáradtságot tekintve. De a mostani komfortzónám azt hiszem úgy 50 kilométer környékén van, ez az a táv - plusz-mínusz 10 km - amit viszonylag jó ütemben, sok futással, nagyobb kimerültség és rehabilitációs időigény nélkül teljesíteni tudok. Szóval megint a türelem és a lassú építkezés a jelszó. Szisztematikus alapozás, ez a feladat most.
A túrával kapcsolatban nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta. Több apró csalódás ért logisztikai és szervezési oldalról, amivel most nem untatnálak titeket, de tényleg meglepetés volt, hogy az olajozott gépezet helyett egy rendszerváltás környéki áfész bolt szervezettségét találtam az ország legismertebb túráján. Jelvényt, oklevelet nem kaptam, mivel hiányzott egy pecsét a kilencből a korai pontra érkezés miatt. Döntés a szervezőbizottság ülése után. Persze, nem problémázom, én akkor is megcsináltam, de magamban mosolygok, hogy vajon miért kell magunkat ilyen véresen komolyan venni. Végül is nem Schmidt Pál doktori címe, vagy Annus Adrián kalapácsvető olimpiai aranya a tét, mindössze egy díjazás nélküli szabadidős tömegsport esemény emléke.
Azért lehet, hogy megyek még. Csak úgy, mert van...
